„Május 28 Morinori Kyoto holtestét megtalálták a parkban valószínűleg a vetkőztetős gyilkos áldozata lett.”
„Május 30 előkerült a két napja eltűnt fiú holteste kezek nélkül”
Eljött a vég kedvesem. Utolsó alkalom az életre és ígérem nem fog fájni, ha kegyes leszek. Két kést csúsztatok a táskámba majd elindulok a szokásos napirend szerint. Mióta Adam és Morinori együtt vannak, azóta egyedül teszem meg mindennapos sétámat s ülök be a padba. Letelik, az egész napom majd elindulok, a kávézóba ahol megiszom szokásos kávémat és üldögélek egészen sötétedésig. Kisétálva a parkba meglátom Morinorit és Adamet. Adam leül egy padra, míg a lány elmegy egy fagyiért. A kisebbik kést húzom elő táskámból és lépek Morinorihoz.
„Véged”
Rámosolygók és elvágom a torkát. A vére spricc szerűen folyik szét, hang nem jön torkán némán, fuldokolva összerogy s remegni kezd. Végül a remegés abba marad. Eljött a pillanat. Szétvágom ruháit, elveszem a táskáját és a személyiét a mellkasára helyezem, ahogy a vetkőztető gyilkos is teszi. Egy gonddal kevesebb. Elindulok, Adam felé majd leülök mellé a padra.
-Mit csinálsz te itt ilyenkor? – vonom kérdőre barátságosan.
-Morinorit várom.
-Morinorit? Épp most ment el egy férfival.
-Egy férfivel?
-Igen. Arra azt hiszem –mutatok a kijárat felé ami egészen a While streetre vezet.
-Francba lekoptatót. – mondta lemondóan.
-Nincs kedved velem tartani? – kérdezem magamhoz képest is kedvesen.
-Hová?
-Csak sétálni.
-Miért ne ráérek. – ezzel aláírtad a halálos ítéleted. Séta közben betértünk a közeli temetőbe ahol berántom egy kriptába.
-Mit keresünk itt?
-Mondanom kell neked valamit. Egész végig azt hitted szerelmes vagyok beléd. Nem igaz?
-…
-Hát nem. Csak a csuklóidba vagyok szerelmes. Azok a kezek kellenek nekem. Bár hányszor elraboltak reméltem meghalsz és esélyem lehet levágni a kezeid.
-Te megörültél? – hozzálépek, majd végig simítom az arcát. - Te teszel ilyenné. S most meg kell halnod.
-Mi van?
-Kiabálj nyugodtan a temetőben senki nem hal meg. – ezzel a mozdulattal vágtam belé egy injekció tűt belefecskendezve a bénítómat. Tökéletes megoldás ahhoz, hogy ébren legyen és érezze, és hallja mit beszélek hozzá. Felfektetem a sír tetejére és szétvágom mellkasán a felsőt. Lassan vékony csíkokat húzok a mellkasán végül végig a karján, nyakán, lábán. Egyre mélyebbeket és erőteljesebbeket. Szemeiben könnyek gyűlnek, amiket letörlök.
-Sírj csak. Ez még jobban felizgat. Szeretem a félelmet.
Majd végül egy bohóc mosolyt vágok szájához és szemeit egy merőleges csíkkal díszítem.
„Csupa vér minden. Hát nem csodás?„
Forró viaszt öntök sebeire, ami még jobban égeti a testét a fájdalomtól. Lábát gyertya fölé helyezem, aminek a lángja szétégeti talpait.
„Igen. Az éget hús édes illata”
Unni kezdem a játékot így senbon tűket húzok elő táskám mélyéről s lassan minden egyes kicsi fájó pontba beállítok egyet. Könnyei lemosták sötét smikjét és két zöld szem mered rám könyörgő tekintettel.
„ Nem, nem Adam. Nem érdemled meg a megváltó halált”
Ezzel belehelyezem az üvegfalú koporsóba, amibe két nap múlva temetnének el egy férfit. Az időjárás borús így szakadni kezd az eső. A plafonon tátongó kis lyukon keresztül csepegni kezd a víz az edényben, amiben fekszik.
„ Emlékszel még? Azt mondtad félsz a hosszú kínszenvedéses haláltól. Ezért most megmutatom neked milyen csodálatos is ez.”
Kezeit lejegeltem s már csak idő kérdése volt mikor lesznek az enyémek.
„ Sajnálom, de a jegesedés miatt nem fogod érezni, ahogy, levágom a kezed”
Majd elmosolyodom s neki látok jobb kézfejének. Szemeiből a könnyek patakzani kezdenek. 20 perc alatt végeztem egyik kezével. Betettem egy jeges ládába, hogy míg haza érek, baja ne essen. Végül következzék az a csodálatos bal kéz, amit már megsebzett az élet. A vágás fölött vágom el mert örökké látni akarom azokat a vágásokat a csuklódon. Végül hajnalban végzek. Elrakom kezeid. Eltüntetem nyomaim. Véred otthagyom a padlón s egy Bucsu pillantást vetek rád. Ott fekszel félig ellepve vízzel. Tekinteted rám mered.
AJÁNLOM AZ OLDALT
