Felirat

Mikor minden széthullik. Mikor minden mid volt elveszik. Mikor a körülötted lévők elhagynak. Mikor a barátaid ellened fordulnak. Mikor a családod figyelembe sem vesz. S mikor az utolsó remény szikra is elhalványul. Mikor már nem bírod a szívedben lapuló fájdalmat. Mikor a tested minden pontja könyörög oltalomért, akkor jön el a perc. Pengét ragadsz… megfeszíted kezed, és belé mélyeszted a hideg fémdarabot. Végig húzod kezeden. egyre erősebben és erősebben mélyben majd végül sírva fakadsz. Vérző kezekkel hanyatt dőlsz az ágyadon és nézed a laptopod monitorját. Az asztal jobb szélén nevek és képek bukkannak fel. Számodra jelentéktelenek. Vannak kik, köszönnek. Felvillan a tálcán egy fény… a kicsi narancssárga fény. Egy érző lény ki látja, szenvedsz. Megnyitod, és a szíved elreped.

- Megint elárultak. –Az üzenet elárulta. Szavak melyek a szívedbe tőrként álnak. Könnyek mik a szemedben égve mardosnak. Elárultak. Remegni kezdesz és ismét a penge után, kapsz. Kinyújtod a lábad és a bokád körül, ejtesz vágásokat… sebészi pontossággal ered szabdalod. Elég volt ordítod. A hangra nem jön felelet. Egyedül vagy egy helyen mit régen otthonodnak neveztél el. Itt élted életed minden percét most még is, azt kívánod bárcsak ne is, léteznél. De ez volt a sorsod. Megszületni és szenvedni. Barátok kiket így neveztél csak csótányok, akik élősködnek rajtad. Kihasználnak, majd eltaposnak. Hisz ők itt az urak. Téged ismét csak eltapostak. Érzéketlenül nevetve mennek el melletted, míg te a porban könyörögve mászol utánuk. Miért? Miért teszed, hisz ők csak kihasználnak?  Mert nincs más… suttogod halkan.  Egy tükör. Előtte egy lány ül. Fehér ruhája tisztaságát mutatja. Fekete haja szemeit takarja. Könnyei könnyen elbújnak. Kezein vágás nyomok pengék, kések s üveg nyomai. Szenvedet az élet ellen vagy inkább miatt? A válasz egyértelmű. A tükör túl oldalán egy másik lány ül. Fekete haja egyik szemét takarja. Szemei körül erősen látszó fekete smink került. Halvány bőre is mutatja ő nem él már. Fekete hosszú ruhája a földet söpri. Arcán halvány mosoly… kezeiből vér csorog… és a lány nevet… Halkan elsuhan a világból, mintha ott sem lett volna.  Vége az álomnak. A lány felébred. Fehér ruhája vörösesé válik. Vérzik. Nem is bánja hisz tudja a világ észe, sem venné hiányát. Családja már nem vérszerinti. Családja, azok kik éltetik. Elmentettek mind. Egyedül hagyván bujdosok a világban, ahogy nap, mint nap eltaposnak. Barátok csak egyszerű, csótányok kik eltaposnak tovább élnek rajtad. A lány könnyeket hullajtva nézi, hogy lesz vörös a ruhája. Mikor zajt halva felkapja a fejét. A tükörben egy arcot lát. Egy kezet érez magán. Egy gyengéd szorítást a mellkasán. Egy arcot a sajátja mellet. Megragadja a karokat, és oly erősen szorítja, mintha élete múlna rajta.

- Ne! NE halj meg!

Suttogja a fülébe egy ismerős hang. A lány megfordul majd egy srácot, lát. Szemeiben látszik, aggódik. Teste reszket de, még is a lányt öleli. Aki lassan a karjaiba omolva halványodik.  Egy ölelést érez.  Az ölelő karok sebekkel teli. Hát ő is szenvedett? Így már megérted. Egy ember. Aki átérzi fájdalmad, és segíteni akar, itt ül veled szemben. Szemeivel a tiédet kémleli. Te is az övét.  Ő üres tekintettet lát, míg te egy érzelmes szempárt.  A lány szemébe könnyek gyűlnek. Fehér ruhája már vérvörös teste halvány, arca már fehér… a fiú csak öleli, és kibúvót keres. De nem talál kiutat. Egy halk sugallat üti meg a fülét.

- Köszönöm, hogy vagy nekem. Nem feledlek el soha. – a fiú felnyitja szemeit már csak egy rózsa, hever kezében. A szoba kiürül lassan és csak egy tükör, marad. Leül elé, és bele nézz, meglátja őt. Kit még nemrégiben karjaiban tartott. Mosolyog.

- Végre boldog vagy .- engedi el halk gondolattal majd felállván, kisétál a szobából. Ajtaját behajtva a tükrön egy utolsó fénysugár megtörik.  Az ajtó bezáródik a tükör, elzáródik. A fiú por úton sétálva eljut egy sírig. A síron egy név áll alatta két kicsi évszám ezzel jelezvén ő nem él már. Egy piciny felírat, húzódik meg a kövön: „Megölte önmagát, mert szenvedet, érezte, nincsen aki, szeresse.”