Egy lány aki a napot akarta …

Volt egyszer egy lány, aki a napot akarta. Minden hová követte s szemét sosem vette le fényéről. Annak idején egy fehér szobában üldögélt leláncolva. Szemét egy fekete kendő takarta kezét a falhoz bilincselték, lábait összekötötték és így üldögélt ott egy rövid farmerben és egy fekete megnyúlt pólóban. Nem is tudta mennyi időt töltött odabent talán azt se tudta mi az idő. Egy dolgot érzett. Mikor lábait kinyújtotta valami melegséget, boldogságot érzett, de ez a érzés mindig elmúlt. De esténként a hideg, néha az eső mindig lehűtötte és szívét még jobban megfagyasztotta az idők során. Egy napon láncai a rozsdától összemorzsolódtak s végre megszabadult bilincseitől. Végre megtudhatta mi az a melegség. Remélte. Mikor levette a kendőt a fényesség bántotta szemeit, de nem sok idő kellet ahhoz, hogy megtudja az a fény az, ami meleg. Így követni kezdte. Sivatag homokjában érezte a melegséget mikor lábai besüppedtek a talajba. Napközben a homokban sétálva vágott át elkorhadt bokrok és fák közt, amik megtépázták ruháját és testét. De mégse rezzenve követte a napot. Régi rozsdásodó kerítéseken mászott át. A drótok szétvágták kezeit, s lábát, de mit sem törődve tovább ment. Ment ment és csak ment. Néha lehunyta szemeit, hogy élvezze a melegséget, ami átjárja testét. Sokszor elesett ilyenkor és még több sérülést szedett össze. Míg a napot figyelte útját nem szakadékokba csúszott le ahonnan körmeszakadtáig is dolgozott, ha kelet, de kijutott és tovább ment. Esténként a homokba feküdt, hogy tovább érezhesse a meleget. Így folytatta napokig. Ment és követte az egyetlen dolgot, ami boldoggá tette. Olyannyira akarta a napot, hogy egy napon összeesett s nem bírt felkelni. Kezeivel húzta magát előre. Haladni próbált, tovább még tovább. Esni kezdett az eső, de a napfénye még látszott. Mászott és végül egy szirthez ért. Bármennyi erőt fektetett bele a mászásba hiába mindig visszaesett. Az esések során szilánkokra törte testrészeit. Előbb lábait majd bordáit végül mind két karját. Valahogy még is felküzdette megát a peremre, de mindhiába. Az utolsó centiknél kimosódott alóla a talaj és visszazuhant a földre. Egy újabb repedés hangja. Ez már a szíve volt. Elvesztette egyetlen álmát. Elérni a napot. Nem vágyott sokra csak arra a melegségre, amit az iránt az ember iránt érzett, aki négy fal közé zárta, kezeit kibilincselte, lábait megkötözte s szemét letakart, s aki egyszer neki azt ígérte visszajön. A szíve mélyén a lány azt remélte, ha eléri, a napot ott találja azt, aki hazudott.