Olyan furcsa ez most nekem. Sosem volt még ilyen. Sosem éreztem ilyet. Fázom. Egyedül vagyok s mégis barátok közt. Egyedül az ablak alatt halkan sírva nyújtom ki lábaimat a napra. Halkan suttogva értelmetlen szavakat. Hallgatom azt a számot, amit már oly rég. Kezdettől a végig majd újra meg újra. Sosem marad abba. Valami végig folyik arcomon, de le se törlöm. Nem érdekel semmi. Nem boldogít semmi. Nem vagyok senki. Nem érzek semmit. Üres vagyok nagyon nagyon üres. Minden jelentéktelen semminek nincs értelme. Nem fáj, nem vérzik, de még is Van. Nem enged el s én sem őt, mert talán ez az egyetlen, ami az enyém s örök. Valami megváltozott csak nem tudom mi. Félek, s mégsem reszketek. Nem gondolok semmire és az se gondol rám. Egy szó úszik fejemben SENKI. Ez vagyok én. SENKI. Értéktelen, selejt. Nem tartozom ide. Azt kívánom, bárcsak valami olyan lehetnék ami télleg én vagyok. Egy jelentéktelen kis moszat az élet tengerében. Sodor az áramlat és nem állok meg soha. Talán valahol egy moszat azt kívánja, bárcsak lehetne egy senki egy nagyvilágban. Cserélnék vele s talán minden jobb lenne. Talán értelmet nyerne a világ s létem. Talán éreznék valamit, amit most nem. S lenne valami, ami el sem engedne. Talán ott lennél te, akit keresek. Valaki, aki megért, csodál s szeret. Nem egy rajongó, hanem egy igaz Barát. Aki átölel s sír velem. Aki kezem fogja se lelkem simítja, mert tudja, van valami, ami nem illik oda. De egyszer ő is elmenne s elengedne s életem ismét céltalan s üres lenne.
AJÁNLOM AZ OLDALT
