Fal…

Most úgy megölelnék valakit.  Itt ülök egy helyben napok óta és tépem saját magam. Büntettem testem, mert hagytam elmenni valakit. Elmenni? Ment, mert küldtem, bár kezdetben ellenkezett, de a rettegés kihozta belőlem az állatot.  Elindult s el is tűnt. Már az elején tudtam, hogy megszenvedem ezt.  Szenvedem? Nevetek azon, hogy karomból ömlik a vér, nevetek azon, hogy könnyek szöknek a szemembe s még inkább azon, hogy egy hülye vagyok.  Egyetlen mentségem talán a félelmem. Annyira megrémisztett, hogy futni akartam és megszabadulni tőle és mindentől, amit valaha is jelentet nekem. Emlékszem volt egy sor, amit pár napja mondott s annyira jól esett. Annyira leírnám, de már nem emlékszem rá. De az a sor is csak erősítette a félelmem. „Kellesz” . Ragaszkodott hozzám, mert kiálltam mellet most meg én hagyom el? Normális vagyok én egyáltalán? Megint játszom a mártírt meg a megbántottat, de miért is?  Mert hülye vagyok! Azért!  Mert mindig keresem, azt a kibúvót ahol keresztbe tehetek saját magamnak.  Mert megint valaki túl közel került ahhoz a bizonyos falhoz, és megint nem fordult vissza, hanem tovább ment és mászott, és átjutott és odabent nem rémült meg. Ő nem, csak én. De én halálosan. Oly annyira hogy eltüntettem.  S most ott tartok ahol kb. egy évvel ezelőtt is.  Megint áll egy fal körülöttem, amit saját kézzel építek mindenegyes percben tovább. Építek egy falat, amit azért emelek, mert annyira félek. Félek attól, amire vágyom. Mert úgy is elveszítem. S az jobban fájna, mint a magány. Így hát maradok a fal túloldalán és figyelem azt, akit elküldtem. Aki megpróbálta valamit, amit más nem.

Szeretni.

- o –

Ez annak szól aki átjutott a falon…Chrissy.