Múzsa nélkül…

Évek óta embereknek írok. Barátoknak. De most már egy sem maradt. Minden múzsám árulóvá lett s kését megforgatta bennem.  Majd holtestemen átlépve elmentek mindörökre. Mily kár hogy én már meghaltam. Öngyilkos lettem így sosem szűnik meg a fájdalmam s élek tovább. Fel kell kelnem a földről és tovább menni egy fagyos világban.  Sétálni az úton el az emberek mellet s minden árnyék után megrezzeni. „ Vajon megtámad?”  Régen mindig volt valaki aki ott volt jobb oldalamon s nem hagyott magamra. S nem kellet félnem mert tudtam ő megvédene. De ennek már vége. Régges régen egykoron volt egy lány ki bandukolt. Magányában magát átkarolva sétálgatót s állandóan csak gondolkodott. Gondolkodott azon hová lettek azok kik egykoron mellette éltek s haltak. Ott a válasz előtte. Haltak. Némelyik magától, némelyik a világtól de volt olyan is aki a lány keze által. Szerette ő azt is akit megölt csak annyira félt tőle hogy nem volt más kiút. Nem is igazán tőle fél t hanem csak az érzésektől. Retteget mert tudta ezek elmúlnak. Így félni kezdett azoktól akik szerették s bármit hajlandó volt megtenni azért hogy újra egyedül legyen. Sehogy sem volt jó. Egyedül félt és magányos volt. Emberekkel félt s társaságban volt.  A félelem nagy úr.  Elmulaszthatatlan. Talán egy ember volt aki mellet biztonságban volt. De ő már rég elment. Egy hazugság miatt. Azóta a távolból figyeli a lányt ahogy a lány őt. S nap mint nap nézik egymást s szenvednek tovább.  Így élnek ma is , a fiú meg a lány.

-o-

Elfogytatok