Chapter 9: Kaoru sorsa…

-         Megöltem! Megöltem őket! – üvölt egy női hang. –Gyilkos! – üvölt fel saját tudatom. Lassan kezdek megörülni. Valami folyni kezd az arcomon. Könnyek. Könnyek azokért akiket megöltem. Kezeket érzek…nem is ezek már karok. Majd egy ölelés. Meg se kell fordulnom. Úgy is tudom Te vagy az. Te aki mindig mögöttem van.

-         Mit keresel te itt?

-         Tippelhetsz kettőt.

Semmi kedvem találgatni. Egyszerűen hozzád dőlök s átadom magam neked ezzel lemondva minden emberségemről. Hosszú percekig ülünk így. Majd egy mély levegővétel és elszakadok tőled. Felkelek leporolom magam s kezembe kerül egy doboz cigi. Rágyújtok s közben nézem az utolsó naplementém. 

-         Az utolsó naplementénk elég szépre sikerült .

Majd egy utolsó slukk és eldobom a cigit. Egy bal fordulattal fegyvert szegezek rád. Meg se rezzentél. Mintha tudtad volna hogy most ez következik. Könnyes szemekkel figyellek. Nem akarok sírni, nem akarom elárulni magam de a remegő kezem képtelen vagyok megállítani.

-         Ezt akarod? – vonsz kérdőre a tőled már jól megszokott hideg hangon.

Képtelen vagyok válaszolni. Egy percre lehunyom a szemem és végig játszódik előtte az összes gyilkosság. Mire ismét látom az eget te már velem szemben állsz széttárt kézzel.

-         Tedd meg! – mondod ki oly lemondó hangsúllyal hogy én remegek bele.

Vissza kell tartanom…már késő folynak a könnyeim. Nem hiszem el hogy ilyen könnyen feladod. Legalább nem kell.. miket beszélek ..ajkamba harapva próbálom visszafogni magam. Végül csöpögni kezd a vér az alsó ajkamból. Egy gyenge fuvallat rezzenti meg a fákat amitől a madarak felrepülnek. A szél magával hozza azt az édes illatot ez a vég. Egyszerűen képtelen vagyok tovább tartani és eleresztem a fegyvert. Remegő lábaim nem tartanak tovább. Még épp az összecsuklásom előtt támasztasz meg. S karolsz át.

-         Eresz!! – hadakozom.

De nem teszed sőt egyre szorosabban fogsz. Ütlek ahol érek, kapálózom végül egy karmom felsérti a porcelán bőröd. Vörös véred rám csöppen és elszakít bennem mindent.

„ Hát már téged is? „

Megtört bennem újra minden.

-         Téged is bántottalak. –szeppenek meg s érintem meg arcod s törlöm le ujjammal a lefolyó véred.

Vöröslő újvégem lenyalom majd lesütött szemekkel ülök veled szemben a porban.

„ Nem akarok létezni. Soha többé nem akarom hogy láss. Nem érdemlem meg többé szerető szemeid figyelmét”

Kezeid hozzám érnek. Végig simítanak a vállamon majd egészen államig kúsznak. Megemeled kicsit a fejem épp annyira hogy rád kelljen néznem. Én miért nem látom a szemed? Miért nem tudom mit érzel most…

-         Kao…- egy csók…kezd megnyugodni szívem dübörgő ritmusa.

Újra lélegzem s úgy érzem minden rendben. Majd elvesztem ajkad s értelmetlenül meredek rád. Felkelsz a porból és magaddal rántasz engem is. Meggyünk végig az úton fölfelé a dombon. El a park mellett majd elhagyjuk a sarkot s házam, azt hiszem hozzád tartunk. Majd egy fekete vaskapun rántasz át…s én mint egy gyerek követlek. Egy percig sem engeded el kezem nem mintha akarnám hogy elengedd. Pár lépcső után egy ajtón ismét átjutunk s egy újabb ajtón végül megállsz. Rám nézel s elengedsz. Eldőlsz a cseresznye vörös selyem huzat ágyon s hátadra fordulva nézel. Most eszmélek fel hogy már nem a pályaudvaron üldögélek. Nálad vagyok. Sötét falak, bútorok, félhomály van s nem láttok semmit. Csak az ablak sötét függönyein kúsznak át a csillagok fényei. Rajzok vannak a falon, egyszerű toll rajzok. Az asztalokon gyertyák égtek a viaszuk már rég szétfolyt az asztalon. Hirtelen megragadsz s magad mellé rántasz az ágyra. Oldaladra fordulva nézel engem s én vége elmélyedhetek a tincseid mögött megbúvó szemekben. Hosszú idő után megtörik a csend.

-         Miért? – vonsz ismét kérdőre. Nem dühösen hanem egyszerű kíváncsi hangodon.

-         Mit miért?

-         Miért akartál megölni? – Hátamra fordulok majd felsóhajtok s végül belevágok.

-         Te voltál az utolsó emléke az életemnek. Az utolsó pontja ennek a személynek. Így nem pusztulhattam el. De nem az állomáson terveztelek megölni. Hogy kerültél oda?

-         Kerestelek. A Részem vagy és tudom hogy képes vagy örültségeket csinálni egyedül.

-         De… meg se rettentél mikor…

-         Miért rettentem meg volna tőled? Ha megöltél volna boldog lettem volna hiszen miattad haltam meg hogy boldog lehess. És ha túlélem tudtam azért mert szeretsz. Mind kettő boldoggá tett így bármelyiket szívesen megtettem volna érted.

Ismét hosszú csönd következett. Képtelen voltam megemészteni a szavaidban ülő szeretett. Megakartalak ölni, te még is Szerettél. Ismét megtöröd a csendet.

-         Gyere velem!

-         Hová?

-         El innen. Messzire. Egy olyan helyre ahol soha többé nem kell önmagunknak lennünk. Az utolsó napnyugtánkon meghaltunk hát viselkedjünk is így.

Gondolkodás nélkül belementem. Megalkottuk új önmagunkat. Más hajszín, más viselkedés.. Rövidebb lett a hajad s végre előbukkantak szemeid. A ruhád ugyan úgy sötét maradt. És én? Egy fekete tépet hajú emo lány lettem. A  te koponyás nyakkendőd került a nyakamba azzal a fekete blúzzal amiben megismertem Adamet, azzal a fekete farmerrel amit az egyé válásunk estélyén viseltem azokkal a láncsokkal amiket azoktól az emberektől kaptam akiket én öltem meg.  Míg elkészültem írtál egy cetlit apádnak hogy eltűnsz s ne keressen. A személyinket otthagytuk az asztalon s kézen fogva maguk mögött hagytuk a világunk. Elhagytuk az otthonod majd az enyém ahol láttam édesanyámat bemenni a bejárati ajtón. A sarkon megláttam Richit a falnak dőlve cigivel a szájában s Petit aki abban a percben pattant fel a járdáról és kezdett integetésbe. Majd a temető aminek ajtajában ott áll kezei nélkül Adam. S végül a parkban megálltunk egy percre.

-         Emlékszel még?

-         Bubelre? Itt kezdődött minden. Itt lettünk bűntársak mi négyen. Itt találtunk mind barátokra. Itt haltunk meg a naplementével. S most újra itt állunk s nézzük a nap keltét mint új emberek. Végre boldogak leszünk és elfelejthetsz mindent.

-         Miért akarjátok őt elfelejteni? –hallatszott egy üvöltés a hátunk mögül.

Mind ketten kiguvadó szemekkel mondtuk ki:

-         Peti?

-         Most meghaltok. Esküszöm bebizonyítom neked amit akartál. – ezzel előrántotta azt a fegyvert amit én a pályaudvaron hagytam. Te azonnal hátad mögé rántasz.

-         Tedd azt le. Ne légy hülye. Kérlek hagyj minket elmenni.

-         Miért hagynálak? Ti elvettétek azt akit szerettem én miért hagynám az új szerelmes párnak hogy boldog legyen,

-         Nem teheted. Peti. Nézz magadba. Tudom hogy dühös vagy de…

-         Dühös? Az a csaj megölte a szerelmem és a legjobb barátom is. Engem is megpróbált. Téged is. Ezek után még véded.

Elapadt a szava. Te nem tágítottál előlem ő végül feladta. Leengedte a fegyvert. Megragadtad a kezem és elindultunk Peti felé majd lassan el mellette.

-         Kezeket fel! – azonnal reagáltunk. Te megragadtad petit én a fegyvert s túszként fogva tartva válaszoltunk a felhívásra. Nem cicóztak sokáig. Nekünk meg nem volt esélyünk. Peti fülébe súgtál:

-         Bocsáss meg nekünk. - Előre lökted s felém kaptál.

De sosem értél el. Ebben a pillanatban lőttek le minket, két halálra ítéltet.  Lassan zuhanni kezdtünk a föld felé. Abba a kavicsos talajba ahol akkor Bubel feküdt vérében, ahol én térdeltem sírva a te vállaidba kapaszkodva, ahol Richi és Peti ijedt szemekkel meredt ránk. Most ott feküdtünk mi ketten. Te hason feküdtél s lehunyt szemekkel nem mozdultál többé. Én még láttalak s kiáltottam. Vagyis azt hiszem kiáltottam. De te meg se mozdultál. Ez volt az utolsó dolog amit láttam:

„TE.”

A kapitányságon Petit kihallgatták és elmondott mindent. Olyanokat is amiket a rendőrök már tudtak. Richi megelőzött engem s már az előtt elküldött mindent a rendőrségre mielőtt én megállíthattam volna. A bírósági határozatok szerint Peti elmeosztályra került a sokkhatások miatt hiszen ő volt az egyetlen aki nem vett részt ténylegesen a gyilkosságba. Ricsit 3 év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték volna AL halálért. Kaorut életfogytiglanra ítélték Bubel megölésért és hamis tanúzás miatt majd Peti miatt is. És én? 17 nap múlva villamos szék általi halálra ítéltek el. A 17 nap pont arra a napra esett mikor Peti, Richi, Kaoru és én bűntársakká váltunk. Ugyan olyan kellemes hűvös idő volt mint aznap, gyengéd szél, halovány napsütés. Végig sétálva az udvaron utoljára lélegezhettem be ezt a levegőt s mikor a székbe ültettek elveszett minden ami én voltam. Végig suhant rajtam az összes emlékem. Adam megismerése és rajongásom a kezei iránt, végül a halála. Majd Bubel gyilkossági kísérlete. Peti viszonya AL-el Richi fenyegető tekintete. S végül Kaoru kezei s a remény amit kínált. Egy út a boldogságra. Az áram pörkölése volt az utolsó emlékem s utolsó gondolatom :

„ Megyek már.”

Azóta is minden évben ezen a napon egy-egy száll megpörkölt rózsa került Kaoru és az én síromra. Minden évben ezen a napon egy fiú térdel sírunk előtt s minden évben elmondta ugyan azt az egy mondatott.

„Megbocsáltok”

The End